2017. február 1., szerda

Kiera Cass: A párválasztó ( A Párválasztó 1.)

„Ha nem akarod, hogy beléd szeressek, akkor igyekezz kevésbé szépnek lenni.”
A könyvről
Harmincöt ​lány. Egy korona. Egy lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik. A Párválasztóban részt vevő harmincöt lány számára ez életük legnagyobb esélye. Egy lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak abból az életből, amibe beleszülettek. Hogy belépjenek egy világba, amiben csillogó ruhákat és felbecsülhetetlen értékű ékszereket hordanak. Hogy palotában lakjanak és a csodás Maxon herceg szívéért vetekedjenek egymással. America Singer számára azonban kész rémálom Kiválasztottnak lenni. Azt jelenti ugyanis, hogy hátat kell fordítania titkos szerelmesének, Aspennek, aki egy alsóbbrendű kasztba tartozik. El kell hagynia az otthonát, hogy beszálljon az ádáz küzdelembe egy koronáért, amire nem is vágyik. Egy palotában kell élnie, amit a lázadók erőszakos támadásai fenyegetnek állandóan. Aztán America megismeri Maxon herceget. Lassan megkérdőjelezi addigi terveit, és rádöbben arra, hogy az élet, amiről mindig is álmodott, talán köszönő viszonyban sincs a jövővel, amit korábban még csak el sem képzelt volna.

Nem olvasok újra túl gyakran, ha mégis akkor az a könyv nagyon különleges. Ám tegnapelőtt azon kaptam magam, hogy vágyakozva nézem a Párválasztó színezőt és a book trailert is. Épp akkor fejeztem be egy másik könyvet így egyértelmű volt, hogy én most újra nekiállok. És milyen jól tettem. Elsőre is abszolút kedvencem lett, de így másodikra, hogy figyeltem az apróságokra is csak még jobban a szívembe lopta magát. Olyan dolgokat vettem észre, amik azelőtt fel se tűntek. Mivel még a blog előtt olvastam kötelességemnek éreztem, hogy most írjak róla. Elvégre tényleg egy örök kedvencről beszélünk.

Mint disztópia…

Nem tudok rá különösebben disztópiaként tekinteni. Az Éhezők Viadala és hasonló könyveknél egyértelmű volt, el voltak nyomva az emberek, a feszültség is teljesen érezhető. Szerencsére ez itt kimaradt, ami nem is baj, mert őszintén mennyire lett volna hiteles egy teljes apokalipszis (természetesen nem szó szerint) miközben America azt ecseteli milyen finom az epres tortácska? Egyszerűen csak nem sorolnám feltétlenül a disztópiákhoz annak ellenére sem, hogy már bőven túl van a világ a negyedik világháborún is.

Szerelmi háromszög

Unalomig ismételt téma. De nem itt. Mármint, persze teljesen egy sablonra készült a többivel, de valahogy nem tudtam utálni ezért a könyvet vagy akár az írónőt. (Aspent annál jobban) Természetes amit America érez, és nem csak amolyan időhúzás, hogy na, hozzunk ki három könyvet a történetből. (A plusz két könyvet inkább nem hozom fel, arról is van egy fajta véleményem) Tényleg kell neki az idő.

Az a néhány szereplő

Nem voltak sokan, a lányok 90%-a nem is rémlett. Persze a nagy részüknek összességében a nevét tudtuk, de még az Elit előtt is voltak egypáran, akik újak voltak számomra. Viszont azok akikre emlékeztem vagy eszembe jutottak ugyanolyan kedves karakterek mint mindig.

America nyilván az a fajta karakter, akinek a szerepébe mindenki beleképzelheti magát, mivel ha könnyű vele azonosulni, egyszerűbb beleszeretni Maxonba is. Ennek ellenére ő se idegesítő vagy ilyesmi egyszerűen egy lány. Nem túl gyerekes, a világot se akarja megváltani és ami a legjobb NEM ZÚG BELE A SZŐKE HERCEGBE A KÉPERNYŐN KERESZTÜL! Ahogy például én tenném…

Aspen, emlékszem, hogy az első olvasásra szimpatikusnak tűnt (az elején) most viszont, hogy tudtam mi lesz már annyira nem. Önző, túlzottan büszke és eltúlzott. Nem akar ártani Americának mégis otthagyja egy szó nélkül? Feláldozná magát a testvéreiért mégse képes ugyanerre a szerelméért? (Persze itt teljesen más értelemben, mint a családjáért, de a lényeg ugyanaz). Aztán America végre nyugodt, erre azt hiszi elég egy „Sajnálom” és a karjaiba omlik? Ugyan már…

Maxon, én még mindig teljesen odavagyok érted! Kislánykoromtól a szőke hercegre várok (még most is…) erre meg is találom, csak épp nem létezik. Persze, én is érzékelem, hogy túl kedves, aranyos, romantikus stb. De ez az előnyére válik. És egyébként is ki mondta, hogy valósághűnek kell lennie a főhősnek?

A Singer család még mindig megmosolyogtat, még ha az anyuka néha egy kicsit sok is. De az apuka annyira emlékeztet az enyémre, hogy akaratlanul őt látom olvasás közben J May körülbelül az én kiskori megfelelőm, annyi különbséggel hogy nem tudok festeni. Kota ellenszenves, ahogy eddig. Kenna meg csak úgy van, mint egy semleges valaki, akit részben megértek, részben nem. A kissrác, akinek elfelejtettem a nevét, aranyos, de ugye sok szerephez nem jutott.

Celeste, nagyon ellenszenves karakter, ahogy az elvárható és az is lenne, ha nem ismerném a másik két kötet cselekményét, és ha nem olvastam volna az ő szemszögéből is. Amit most is megtettem, ahogy olyan részhez érkeztem, amire emlékeztem, hogy volt.

Marlee még mindig csupa jóság és most már észre vettem olyan apróságokat, amik eddig nem tűntek fel, vagy nem ragadtak meg, mert nem figyeltem oda, feleslegesen tűnt. Hát mennyire nem az! Teljes 
mértékben értek mindent és már előre izgulok, America helyett is.

Az érzéseim

Újra megvan az a bizonyos érzés, amit nagyon-nagyon ritkán érzek könyveknél. Persze ennek a természete kötetenként változik, de annyira jó volt, hogy újra beszippant az a világ.

Értékelés:

Kinek ajánlom: Teljesen hercegnős, habos-babos, ám van mondanivalója szóval nem sekélyes. Teljesen egyénfüggő, hogy kinek tetszik.

Amit most olvasok: Kiera Cass – Az Elit J


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése